A burgundiai magyar kalandozások és forrásaik (1. rész) [Hungarian Incursions into Burgundy and their Sources (Part I)] Hadtörténeti Közlemények 128 (2015:1) 105-119.

HADTÖRTÉNELMI KÖZLEMÉNYEK Az alapítás éve 1888 E számunk a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg 128. ÉVFOLYAM • BUDAPEST • 2015. 1. SZÁM A H A DTÖRTÉNETI I NTÉZET ÉS MÚZEU M FOLYÓI R ATA  105 KÖZLEMÉNYEK BÁCSATYAI DÁNIEL A BURGUNDIAI MAGYAR KALANDOZÁSOK ÉS FORRÁSAIK * (1. RÉSZ) Hungarian incursions into Burgundy and their sources (Part I) Tenth-century Burgundy – may it be the duchy ruled by the Western Frankish Kingdom, or the independent kingdom – is one of the territories among the Carolingian successor states with the smallest number of survived sources. If we take this fact into consideration, it is quite surprising that the land preserved many traces about the incursions of the Hungarians. Based on the Hungarian tradition of the Abbey of Tournus, it was Szabolcs Vajay who expounded his concept for the first time about the cooperation between the late Carolingians and the Hungarians. The theory found no reception in French history-writing, where the image of the Hungarian incursions is shaped by the sometimes ill-founded criticism towards written sources. The paper examines the military campaigns to Burgundy, presents the questions of historiography and comments on some of the debated questions of the chronology. The author points out that the Hungarians could not have been in Burgundy as early as 911 – the annals only claim that the Hungarians crossed the Rhine, and staying close to the river they plundered the vicinity of Mayenfeldgau and Ahrgau in Lotaringia, the area of the Neuwider Basin. The date of the first incursion to Burgundy (913) does not seen to be certain either: according to the examined annals it is more probable that the Hungarians were here for the first time in 917. Keywords: Hungarian incursions, Burgundy, Carolingian–Hungarian connections, Rhine Region, Medieval annals A modern kori magyar traumák utáni önazonosságkeresés jegyében igen tanulságos eszmecsere zajlott a kalandozó hadjáratokról, valamint a magyarság középkori és XX. századi külföldi megítéléséről egy franciaországi emigráns magyar folyóirat hasábjain 1951–52-ben. A Lutéczi János álnéven író műkedvelő szerző írásának középpontjában a kalandozók egy kevéssé ismert állomása, a burgundiai Tournus híres monostora állt. 1 Lutéczi felvetette annak lehetőségét, hogy őseink nem holmi céltalan portya során, hanem Toulouse grófjának, IV. Thierrynek hívására pusztították Burgundia egyházait. A súlyos félreértésektől nem mentes cikkre Vajay Szabolcs válaszolt, aki rámutatott, hogy Lutéczi tévesen hozta összefüggésbe a Meroving-kori grófot a magyarokkal és a Szent Filibert- közösséggel, amely csak a IX. század végén költözött Noirmoutier szigetéről Tournus-be a normann kalózok elől. 2 Az emigrációba kényszerülő történész arra is megragadta az al- kalmat, hogy első ízben kifejtse nézeteit azokról a hadjáratokról, amelyeket a kalandozók * Az írás a kérdés bővebb tárgyalásának első közleménye. 1 Lutéczi 1951. 2 Vajay 1952. HK 128. (2015) 1. 105–119. 106 Bácsatyai Dániel Occidentalis Francia területére vezettek. Jól ismert elmélete szerint a 920–930-as évek francia célpontok ellen irányuló vállalkozásai mögött valójában a Nyugati Frank Királyság trónját elvesztő Karolingok és hűbéreseik álltak, akik – I. Berengár itáliai királyhoz hason- lóan – azért kereshették a magyarok barátságát, hogy azok betöréseikkel meggyengítsék ellenfeleik hátországát. A teóriát részleteiben kidolgozó monográfia angol nyelvű kézirata már 1954-ben készen állt, 3 ám a kalandozó hadjáratokat európai diplomáciatörténeti kon- textusban feldolgozó mű végül csak 1968-ban jelent meg Münchenben németül.4 Noha az Eintritt des Ungarischen Stämmebundes in die Europäische Geschichte csak 933-ig kíséri figyelemmel a magyarság és az európai királyságok viszonyát, Vajay itt is han- got adott azon nézetének, mely szerint a 937. évi burgundiai hadjárat mögött – amelyhez szerinte Tournus dúlása kapcsolódik – valójában a nyugati frank trónt frissen visszaszerző Karoling uralkodó, IV. (Tengerentúli) Lajos (936–954) felkérése állt. 5 Felfigyelt ugyanis arra az egybeesésére, hogy a sarokba szorított Fekete Hugó burgundi herceg, Lajos király ellenfele, éppen 938-ban, azaz egy évvel a Burgundiát is érintő nagy európai hadjárat után vetette alá magát az új királynak. A következőkben e burgundiai kalandozások ismert és a magyar közönség előtt ta- lán még ismeretlen kútfőit kívánom megvizsgálni, ám nem csak a Vajay Szabolcs által megfogalmazott elmélethez kívánok hozzászólni, hanem egy frissebb, 2006-ban megje- lent tanulmányhoz is, amely egy francia tudós, Hervé Mouillebouche nevéhez fűződik, 6 s a Burgundiát érintő X. századi magyar hadjáratok témakörében született. Az utóbbi szerző megközelítésének megértéséhez azonban mindenekelőtt röviden meg kell ismer- kednünk a IX–X. századi barbár zsákmányszerző hadjáratok (les invasions) modern szak- irodalmának néhány fontosabb kérdésfeltevésével és tendenciájával– különösen azokkal, amelyek az elbeszélő források megbízhatóságára vonatkoznak. A kalandozások a francia történeti irodalomban Aligha véletlen, hogy Franciaországban – más műveivel ellentétben – nem keltett nagy feltűnést Vajay munkája, itt ugyanis a barbár betöréseket az utóbbi évtizedekben nem poli- tika-, hanem gazdaság- és településtörténeti, valamint irodalomtörténeti kontextusban tár- gyalták, s a magyar hadjáratokkal kapcsolatos gyér diskurzus csak a vikingek pusztításait tárgyaló vita oldalhajtásaként jelent meg. Az 1960-as évek óta a vikingek dühöngéséről szóló egykorú beszámolók hitelét rendre kétségbe vonják, s azok keserves hangvételét és sötét retorikáját nem a károk súlyosságával, hanem szerzőik irodalmi célkitűzéseivel és eszköztárával, a Bibliából kölcsönzött lamentáló nyelvezet iránti vonzalommal magyaráz- zák.7 A XIX. és a XX. század első felének történetírásában kegyetlen barbárként, az euró- pai fejlődés kerékkötőiként feltűnő normannok egyes pusztításainak forrásaival és e kútfők megbízhatóságával kapcsolatban az utóbbi fél évszázadban egyre többször merül fel kétely, 3 Legalábbis Bogyay Tamás szerint, aki szerint a készülő mű címe International Background of the Hungarian Invasions in Western Europe 892–929 volt. Lásd: Bogyay 1955. 62. o. Egy évtized múlva ugyanő az előkészületben lévő német kiadásra hivatkozott: Bogyay 1966. 10. o. 4 Vajay 1968. 5 Uo. 82. o. 311. sz. j. 6 Mouillebouche 2006. 7 Riché 1969.; DʼHaenens 1970. 8–9 o.; Musset 1971.; Zettel 1977. HK 128. (2015) 1.  A burgundiai magyar kalandozások és forrásaik 107 s a történészek többsége a keresztényekkel való békés együttélés formáira, a letelepedésre, beilleszkedésre és a kereskedelmi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt. 8 Így ma már aligha meglepő az a nézet, amely szerint a nyitott és vállalkozó szellemű normannok egyenesen termékenyítően hatottak a zárt struktúrájú frank társadalomra és kultúrára. 9 A normann betöréseknek a fenti szemlélet alapján történő első nagy újraértékelése Al- bert dʼHaenens nevéhez fűződik, aki egyetlen régió, a mai Belgium viking-hagyományá- nak alapos elemzésével, az elbeszélő és diplomatikai jellegű források, valamint a régészeti anyag együttes vizsgálatával arra jutott, hogy a IX. században az elemzett területen nem tapasztalható törés sem a kereskedelmi élet intenzitásában, sem a városi élet fejlődésé- ben.10 Véleménye szerint a szerzetes-írók iskolai stílusa, az általuk használt toposzok sab- lonossága inkább akadályozzák, mint segítik a vikingek „kalandozásainak” megértését; míg a kortársak közül alig volt valaki tényleges szemtanú, s eltúlzott híradásaik az általá- nos rémület hatása alatt keletkeztek, addig a későbbi évszázadok szerzőinél szinte kivétel nélkül kimutatható valamilyen célzatosság, amely gyanút ébreszt híradásaikkal szemben. DʼHaenens hasonló érvekkel felvértezve szólt hozzá a vikingek itáliai és nyugati frank területre vezetett betöréseihez és a magyarok Belgium területére indított hadjárataihoz. 11 DʼHaenens munkásságának pozitív fogadtatása ellenére megfontolandóak J. M. Wallace-Hadrillnek, a normann história szakértőjének kritikus megjegyzései. Szerinte a toposzok használata nem hitelteleníti a kortársak beszámolóit; a klisék mögött nagyon is valós események húzódhatnak meg, nem beszélve az évkönyvek szenvtelenebb előadása- iról, amelyeknek szerzői – s Wallace-Hadrill itt elsősorban az Annales Bertiniani írójára, Hinkmár reimsi érsekre gondol – szavaik gondos megválasztásával igyekeztek érzékeltet- ni a különbséget a viking kártételek eltérő fokozatai között. A brit történész álláspontja szerint tehát az egykorú elbeszélő források szerzőitől nem szabad automatikusan megta- gadni a hitelt.12 Mi a helyzet a nem egykorú, retrospektív forrásokkal? DʼHaenens úgy vélte, hogy a ké- sei – főleg XI. századi – hagiográfiai munkákban a vikingek, magyarok és a keresztények más ellenségei nemegyszer csupán díszletként jelennek meg, és a szerző saját közössége vagy megbízója időszerű érdekeivel összhangban kapnak szerepet – feltűnésük tehát nem feltétlenül az egykor volt valóság lenyomata. Különösen gyakran bukkannak fel a barbárok a translatio- és inventio-történetekben. A IX. és X. század fordulójának zavaros évtizede- iben nagy kihívást jelentett, hogy a városfalakon kívül található védtelen kolostorokban és székesegyházakban őrzött szent ereklyéket megvédelmezzék a „rossz keresztények” irigy- ségétől és a pogányok pusztító dühétől. 13 Így magyarázza legalábbis a szent relikviák gya- 8 A vikingek integrációjáról lásd: Coupland 1998. 9 DʼHaenens 1970. 8. o. E szemléletváltozás párhuzamosan zajlott a gazdaságtörténeti megközelítések tér- nyerésével, amelyek a betöréseket követő pusztulással és károkkal szemben a hosszútávon érvényesülő pozitív hatásokat emelik ki. Georges Duby szerint a viking támadásokat követő felfordulás hozzájárult a majorsági gaz- dálkodás fellazulásához; az általános bizonytalanság miatt a parasztok sűrűn kényszerültek lakóhelyük meg- változtatására, s a fellépő munkaerőhiány kedvezőbb feltételeket biztosított számukra. Ez a vándorlás a városi életre nézve sem volt éppen előnytelen: a menekülők felduzzasztották a városok lakosságát, s magukkal hozott ingóságaik és szakértelmük hozzájárultak a település gazdagodásához is. Duby 1974. 115–120. o. 10 DʼHaenens 1967. 11 DʼHaenens 1984.; DʼHaenens 1969.; DʼHaenens 1961. 12 Wallace-Hadrill 1975. 13 Helvétius 1999. 295. o. HK 128. (2015) 1. 108 Bácsatyai Dániel kori helyváltoztatását számos X–XI. századi translatio-elbeszélés, amelyek mögött a mai kutatás gyakran nem a viking és magyar fenyegetést, hanem bizonyos rivalizáló egyházi intézmények közti konfliktust vagy a befolyásukat növelni szándékozó világi urak mester- kedéseit véli kitapintani.14 Az inventio magyarázatot szolgáltathatott a kolostor alapításának körülményeire, iga- zolhatta a fundatio régiségét vagy egy újabb kultusz bevezetését, de meghúzódhatott mö- götte azonos szentek ereklyéjét őrző egyházak vitája is. Szerzőik az elbeszéltek igazságát megbízhatónak tűnő tanúk felsorakoztatásával és a történeti körülmények hihető előadásá- val kívánták alátámasztani. E történeti körülmények között kaptak helyet a barbárok is; az ő dühöngésük idején kallódhatott el a szóban forgó szent teste, hogy évek múltán, csodás körülmények között bukkanjon elő újra. 15 A pogány fenyegetés emlegetésének azonban más szerepe is lehetett a hagiográfiai irodalomban. A XI. századi kolostori krónikákban és az intézmény múltját feldolgozó életrajzokban a világi hatalmaskodóval vagy a hitet- lenekkel viaskodó apát és utódai megpróbáltatásokkal teli sorsán keresztül a kolostori közösség passiója bontakozik ki, amelyet törvényszerűen követ kolostor újjáalapításának vagy reformjának feltámadásszerű gesztusa. 16 Ezen az elbeszélői modellen alapul számos hagiográfiai mű, amelyeket így valóban óvatosan kell kezelnünk, ha a normann vagy ma- gyar erőszak történeti forrásaiként vizsgáljuk őket. A pusztítás körülményeinek megfo- galmazása sokszor igen sablonos, esetleg más ismert munkákon alapul, s a támadással kapcsolatban említett csodák is egyre-másra visszaköszönnek. A közhelyszerű retorika távolról sem ok arra, hogy minden történeti hitelt megtagadjunk ezektől az elbeszélések- től, ám mégis óvatosságra int, különösen az események után legkevesebb egy évszázaddal készült beszámolók esetében. Tulajdonképpen a fenti megfigyelések szolgáltatták Albert dʼHaenensnek az alapot arra, hogy a mai Belgium területére eső magyar kalandozásokat – Gina Fasolival vitatkoz- va – néhány kivétellel fikciónak minősítse, más esetekben pedig ne a magyarokat, hanem a normannokat tegye felelőssé. Fasoli belga kollégája szemére vetette, hogy figyelmen kívül hagyta a magyarok 954. évi Alsó-Lotaringiát érintő hadjáratának kontextusát – a magya- rok ugyanis, harcmodorukra jellemzően kis csoportokra oszolva, bizonyára elözönlötték a vidéket mielőtt Cambrai igazolhatóan megtörtént ostromához fogtak április 6-án. 17 Ké- zenfekvő, hogy a védtelen egyházak és a vidék prédálását az ostrom idején és az elvonulás után is folytatták. Ilyen akció volt a Lobbes-i apátság feldúlása április 2-án, amelyről igen részletesen tudósít a kortárs Folcuin. Aligha hihető, hogy a környező vidék és az útba eső kisebb, gyengén megerősített egyházak ne szenvedtek volna a magyaroktól ezekben a na- pokban – nem minden egyháznak akadt azonban Folcuinhoz hasonló krónikása. 14 E túlzó álláspontra lásd: Lifshitz 1995. A translatio-történetekkel szembeni bizalmatlanság természete- sen indokolt (Geary 1990.), ám véleményem szerint az előadások kétségtelen tendenciózus jellege nem elegen- dő ok arra, hogy minden hitelt megvonjunk e szövegektől. A Lifshitzéhez hasonló homogenizáló szintézisek valójában elfeledtetik, hogy a szóban forgó források túlnyomó többsége helytörténeti érdeklődésű, s számos figyelemreméltó egyedi színt hordoznak – ahogy ezt a magyar-hagyománnyal rendelkező monostoroknál is látni fogjuk. 15 Helvétius 1999. 296. o. 16 Remensnyder 2003. 149. o. 17 Fasoli 1962. 461–462. o. HK 128. (2015) 1.  A burgundiai magyar kalandozások és forrásaik 109 Gina Fasoli ellenvetése visszhangtalan maradt, s a franciaországi magyar kalandozá- sokra vonatkozóan a francia történészek között dʼHaenens véleménye maradt az irányadó, annak ellenére, hogy ő csak Belgium területére vonatkozóan foglalt állást. A Meroving- és Karoling-kori pénzgazdaságnak monográfiát szentelő Georges Depeyrot immár az egész Nyugati Frank Királyságra vonatkozóan írta le: „Un seul cas dʼinvasion de Hongrois semble indiscutable, à Lobbes en 955. Tous les autres cas sont des interpolations du XIème ou XIIème siècle destinées à obtenir des terres dont les chartes auraient été brulées lors des passages des Hongrois.” 18 A Depeyrot által említett motívum azonban csak a X. század- ban, s akkor is – egy kivétellel – itáliai oklevelek arengáiban jelenik meg.19 A későbbi szá- zadokban már nem kifejezetten a jogbiztosító iratok hiányát kellett a magyar támadással magyarázni; a XI. századi hagiográfiai műveknek azt kellett megindokolniuk, hogy miért hiányzik az alapításra, a szentkultuszok kezdeteire, valamint az ereklyetiszteletre vonat- kozó korai irodalom, amelyet a kései szerzőknek kellett – természetesen saját szájuk íze szerint – pótolniuk. Emellett magyarázatot kellett adniuk arra is, hogy a kolostorok miért válhattak kiszolgáltatottá a világi hatalom kényének a X. század első felében. Csak hosszú évtizedek múlva, 2006-ban jelent meg olyan mű a magyar kalandozások témakörében, amely Albert dʼHaenens munkáinak szkeptikus szellemében íródott. Terje- delmes, számos tanulságot tartogató tanulmányában Hervé Mouillebouche szinte minden hitelt megtagad a magyarok burgundiai kalandozásairól – elsősorban a 937. évi nagy had- járatról – tudósító forrásoktól, s nem csak a homályos kombinációkat is tartalmazó kései kútfők esetében jár el így, hanem Flodoard egykorú feljegyzéseivel szemben is roppant bizalmatlan. A kései krónikás és hagiográfiai források esetében a puszta motivikus és az esetleges filológiai összefüggések is kétséget ébresztenek benne, ám dʼHaenens-szel ellentétben nem tárja fel a magyarok szerepeltetése mögött meghúzódó szerzői szándékot. Az egyes burgundiai egyházak magyar-hagyományainak vizsgálatakor hasonló eredmény- re jut, mint bizonyos modern szerzők a vikingeket illetően: ama kevés esetben, amikor a pusztításról beszámoló kútfők megbízhatónak bizonyulnak, diplomatikai források alap- ján kimutatni véli, hogy korántsem mutatkozott jelentős törés a helyszínek X. századi tör- ténetében. 20 Eljárása mögött kétségtelenül van némi igazság, ám óvatosságra int az a tény, hogy Ausztria vagy Németország területén ugyancsak elenyésző azoknak az okleveleknek a száma, amelyek magyar betörések emlékét fenntartották, annak ellenére, hogy az emlí- tett területek jóval többet szenvedtek elődeink betöréseitől, mint a franciák. 21 A későbbiekben – a 937. évi burgundiai kalandozás forrásainak elemzésekor – mérlegre kívánom tenni Mouillebouche érveit is. Nem ez volt azonban a magyarok első látogatá- sa ezen a területen: őseink ekkor már két évtized óta el-elvetődtek Burgundiába. Először e korai kalandokkal és forrásaikkal kell foglalkoznunk. 18 Depeyrot 1994. 35. o. 19 Burchard lyoni érsek megerősítő okleveléről, amelyet a magyarok által feldúlt savigny-i apátság részére állított ki, még lesz szó. 20 A normannok kapcsán ugyanezt hangsúlyozza John Coupland és – Aquitánia esetében – Anne Trumbore Jones, hozzátéve, hogy a keresztény világi előkelők éppúgy kivették a részüket a vidék pusztításából, mint a vikingek. Jones 2006.; Coupland 2014. 21 Erről lásd: Bogyay 1966. 7. o., valamint Veszprémy 2014. 88. o. HK 128. (2015) 1. 110 Bácsatyai Dániel Magyarok Burgundiában 911-ben? Az úgynevezett Lobbes-i Évkönyv (Annales Laubacenses: AL) legutolsó hírei a ma- gyarok Rajnán túli kalandozásáról tudósítanak. A forrás szerint a mieink a folyón túl, Magicampus és Marahaugia területéig jutottak. A hír 912-nél megismétlődik: 911. Item Vngari Alamaniam / Frantiamque atque ultra Rhenum et Magicampum / usque Marahaugiam / devastabant et reversi sunt. 912. Iterum Vngari Alamanniam Franciamque inva<serunt> atque ultra Rhenum et Magicampum usque Marhau<giam> / devastabant ac sine damno reversi sunt. 22 Az évkönyvbejegyzés értelmezésének kulcsa kétségtelenül a földrajzi nevek, Magicampus és Marhaugia megfejtése. Az évkönyv első kritikai kiadását készítő Georg Heinrich Pertz az Andernachtól nyugatra fekvő lotaringiai Karoling közigazgatási egysé- gekkel, Mayenfeldgauval és Ahrgauval azonosította őket. 23 A kalandozó hadjáratoknak ki- merítő monográfiát szentelő Gina Fasoli szerint azonban nem Lotaringia, hanem Svábföld volt a magyar jelenlét helyszíne, méghozzá a mai Svájc területére eső Maienfeld városa és Aargau kanton területe. 24 Az előbbi a Rajna felső folyásánál fekvő római eredetű telepü- lés (Magia), amelyet a korai középkorban Lupinis (801–1300), később – az ókori előzmé- nyek nyomán – Maia (1085), Maging (1282), Magen (1295), néven ismertek. A jelenlegi név Maginvelt, Maienvelt formában a XIII. században bukkan fel először. 25 Fasoli ehhez a városhoz kapcsolja az AL adatát, s a Rajna bal partján, a svábföldi Aargau (az azonos nevű svájci kanton) területén vezeti tovább a kalandozókat. Bár az évkönyv szövege szerint elődeink csak Marhaugiáig jutottak, Fasoli egy másik évkönyves forrás, a Prümi Évkönyv (Annales Prumienses: AP) rokon-híradásából kiindulva arra a következtetésre jutott, hogy a magyarok Burgundiába is eljutottak: 911. <I>tem Ungarii totam Orien<talem> Frantiam devastantes nec<non> partem Gallie, que citra Renum est, cum preda magna sine <damn>o ad propria sunt reversi. <Eod>em etiam anno Ludowicus rex <fili>us Arnulfi moritur et Carolus occidentalis rex regnum Lotharii suscepit Kal. Nov. Mint arról később még szó lesz, az olasz kutató jogosan fedezett fel rokonságot az AL és az AP híradásai között, így igaza volt abban is, hogy a tudósítások egy eseményre vo- natkoznak, amely az AP alapján inkább 911-ben történt, mint 912-ben. Fasoli azonban úgy vélte, hogy miután a magyarok Maienfeldnél átkeltek a Rajnán, Aargaun keresztül Gal- lia területére léptek; ez a terület pedig csak az Aargauval szomszédos Burgundia lehetett. A magyarázat kézenfekvőnek tűnt, így utat talált a magyarországi összefoglaló munkákba is.26 A két évkönyv alaposabb megismerése után azonban más következtetésre kell jutnunk: az AP szerzője nem érthette Burgundiát a pars Gallie que citra Renum helyhatározón. 22 Lendi 1971. 188. o. 23 MGH SS I. 55. o., 1. sz. j. Pertz a megismételt hírt a 926. évhez tartózónak vélte, ám Lendi ezt cáfolta. Valójában 925-nél szerepel egy áthúzott bejegyzés: „Vngari in Alamanniam.” Lendi 1971. 189. és 193. o. Ami Magicampum és Marahaugiam kérdését illeti, Pauler Gyula (Pauler 1900. 55. o.) és Bánlaky József (Bánlaky 1929. 36. o.) elfogadták Pertz véleményét, s ugyanígy tett Karácsonyi János is Rudolf Lüttich nyomán lásd: Lüttich 1910. 61. o.; Dümmler 18882. 591. o. 24 Fasoli 1945. 124–125. o. 25 LSG 562. 26 A svájci Aargauval azonosítja Marahaugiát Vajay 1968. 49. o.; Györffy 1984. 661. o.; Bóna 2000. 48. o. Fasoli nyomán 911-re teszi az első burgundiai kalandot Kristó Gyula. Lásd: Kristó 1980. 241. o. HK 128. (2015) 1.  A burgundiai magyar kalandozások és forrásaik 111 Az AL a X. század első éveinek egyik legrégebbi és leghitelesebb tanúja. Kódexe, a monzai káptalani levéltárban őrzött, Lobbes-i eredetű IX. századi (850–875) kézirat (Cod. f–9/176) kalandos úton került mai helyére: 1797-ben francia sereg szállította Ve- 27 ronából Párizsba, s Napóleon bukása után tévesen Monzába küldték vissza. A kódex, amely Beda Venerabilis De temporum ratione című kozmológiai művét tartalmazza, két évkönyvet tartott fenn: az egy kéz által másolt Sváb Évkönyv (Annales Alamannici) úgy- nevezett monzai redakcióját (AAm, 709–912) a r2–4v oldalakon tisztázatként, az AL-t (687–912) pedig a 27r–30r fóliókon, a húsvétszámítási táblázatok margóján. Roland Zingg legutóbb megfogalmazott gyanúja szerint a lotaringiai kézirat hamar a svábföldi Rheinau monostorába került, s itt kötötték hozzá a 2 r–4v lapokat. Az AAm ugyanis megemlékezik két Gozpert nevű comes haláláról (889, 910): okleveles források alapján előbbi Rheinau jótevőjeként, utóbbi a monostor laikus apátjaként azonosítható, aki a magyarok elleni csa- tában vesztette életét. Talán Rheinauban folytathatták tehát a Lobbes-ban megkezdett AL- t, amelynek hírei 887-től közeli rokonságban állnak az AAm tudósításaival. Nem csak a hírek mutatnak hasonlóságot: ugyanettől az évtől az AL-t lejegyző kéz azonos az AAm egészét másoló írnokéval.28 Az sem kizárt azonban, hogy a kódex nem Rheinauba, hanem Baselbe került: az AAm-et ugyanis egy XII. századi bejegyzés zárja, amely arról tudósít, hogy a baseli székesegyház 1185. október 25-én a tűz martalékává vált; 29 Friedrich Kurze feltevése szerint az AAm 882 és 912 közötti feljegyzései is Baselben keletkeztek.30 Mint említettem, a bennünket érdeklő AL a monzai kéziratban található húsvétszá- mítási táblázat margóján maradt fenn, s két kéz műve. Az általam vizsgált, magyarokra vonatkozó részt lejegyző második írnok 887-től kezdte meg tudósítását, ami 912-ig folyta- tott. Az évkönyv különösen sok javítást tartalmaz az utolsó, zömmel magyar vonatkozású híreinek esetében. A 914-nél és 925-nél egyaránt szereplő Vngari in Alamaniam feljegyzés át van húzva. (Ez a második kéz működése végének terminus post queme.) Nincsen javít- va, de íráshibát sejtet a 911-nél és 912-nél ugyanabban a megfogalmazásban szereplő hír, amely szerint a magyarok átkeltek a Rajnán. Az áthúzott és más év alatt megismételt be- jegyzések miatt vélhetően ez az évkönyv is másolat; vagyis – és ez módszertani szempont- ból igen jelentős megállapítás – a másoló nem feltétlenül ott működött, ahonnan a hírek származnak. Ez érvényes a szintén másolatként fennmaradt AAm-re is: lehetséges, hogy szerepelnek benne Rheinauból származó hírek, ám korántsem biztos, hogy ott egyesítették a különböző helyről származó történeti hagyományokat. Nyilvánvaló, hogy az azonos kódexben és részben megegyező kéz által lejegyzett év- könyveket nem lehet egymástól függetlenül vizsgálni, már csak azért sem, mivel a szö- vegek kétségtelenül szoros kapcsolatban állnak egymással: az AL 887-től végig az AAm kivonatának tűnik. Az utolsó, 911. és 912. évi hírek azonban teljesen eltérnek egymástól. Az AAm ugyanis a sváb Burkhard herceg megöléséről, Gyermek Lajos király haláláról és Lotaringia elpártolásáról tudósít, magyarokról pedig szó sem esik. Ezt nehéz megmagya- rázni, hiszen a két évkönyv 911–912. évi híreit ugyanazon kéz másolta. Miért nem kivona- 27 Belloni – Ferrari 1974. 106. o. 28 Zingg 2014. 29 A tudósítást Lendi tévesen 1085-re helyezte, s egy XI. századi kéznek tulajdonította: Lendi 1971. 189. o. Valójában azonban ugyanannak az írnoknak a műve, aki egy Barbarossa Frigyesről és fiáról, Frigyes sváb hercegről szóló költeményt a kódexbe másolta a XII. században. Lásd: Zingg 2014. 486. o. 30 Kurze 1914. 16. o. HK 128. (2015) 1. 112 Bácsatyai Dániel tolta hát tovább az AAm-t 911 és 912 esetében is? Arról aligha lehet szó, hogy a második kéz immár saját tapasztalatait jegyezte le, hiszen a magyarok Rajnán túli célpontjait is említő mondat megkettőződése azt sejteti, hogy ismét csak másolatról van szó – ezúttal azonban egy másik hagyomány került a másoló szeme elé. A sok bizonytalanság közepette csak annyit állíthatunk, hogy az AL 911/912. évi hírei valahonnan máshonnan származ- nak, valamilyen más hagyományt képviselnek. Ez a másik történeti hagyomány az AP 911. évi bejegyzésével áll a legközelebbi rokon- ságban: Annales Laubacenses (AL) Annales Prumienses (AP) 911. Item Vngari Alamaniam / Frantiamque 911. <I>tem Ungarii totam Orien<talem> atque ultra Rhenum et Magicampum / usque Frantiam devastantes nec<non et> partem Marahaugiam / devastabant et reversi sunt. Gallie, que citra Re<num> est, cum preda magna sine <damn>o ad propria sunt 912. Iterum Vngari Alamanniam reversi. Franciamque inva<serunt> atque ultra Rhenum et Magicampum usque Marhau<giam> / devastabant ac sine damno reversi sunt. Az AP-t egy a monzai kézirattal szoros kapcsolatban álló, szintén asztronómiai műve- ket – köztük Beda De temporum rationéját – tartalmazó madridi kódex (Bibl. Nac. 3307) húsvétszámítási tábláinak margója őrizte meg. 31 A kódexet talán a murbachi kolostorban írták a IX. században, ám hamarosan (887 körül) Prümbe kerülhetett, ahol a helyi és a birodalmi eseményeket egészen 923-ig tartották számon. Ezután a kéziratot Liége-ben találjuk, ahol az évkönyvet 1044-ig vezették. A bejegyzések zöme a 8. kéztől származik, amely 714 és 755, valamint 828 és 923 közötti évek történéseit örökítette ránk.32 Az AL és az AP 911/912. évi híreiben valójában ugyanannak a tudósításnak kétféle fo- galmazását fedezhetjük fel.33 Első pillantásra nehezen magyarázható azonban a pars Gallie, que citra Renum est megjelölés, hiszen Galliának minden része a Rajnának ugyanazon partján található. Az elsősorban Lotaringia területére összpontosító prümi évkönyvíró vi- lágosan különbséget tesz a nyugati (regnum orientalis) és a keleti (regnum occidentalis) birodalomfél között, ám kortársaihoz hasonlóan zavarban van, amikor a Rajnától nyugatra 31 Kiadásait lásd MGH SS XV. 2. k. 1290–1292; Boschen 1972. 78–84. o. A kódex – gyenge minősé- gű – digitális verziója on-line elérhető: http://bdh-rd.bne.es/viewer.vm?id=0000122617&page=1 [2014. május 29]. Az MGH-beli kiadás hiányos, például hiányzik belőle az évkönyv 954. évi híre („954. Ungarii Franciam vastaverunt”), illetve tévesen idézi a 911. évi tudósítás befejező részét, amely valójában így hangzik: „<Qu>o etiam anno Ludowicus rex <fili>us Arnulfi moritur et Carolus occidentalium rex regnum Lotharii suscepit Kal. Nov.” Boschen 1972. 82. o. 32 Boschen 1972. 75–78. o. 33 Az AL a 911/912. évvel megszakad, s 911-ben érnek véget a magyar kalandozókról szóló híradások az AP-ben is. Az AP másik kalandozókra vonatkozó híre („910. Ungari contra Germanos pugnant”) is az AL- el mutat rokonságot. Említésre méltó, hogy egy másik X. századi – igaz, XI. századi másolatban (Bamberg, Staatsbibliothek, Msc. Patr. 62) fennmaradt – évkönyv, a lobbes-i és liége-i forrásokat vegyítő Annales Lobienses (MGH SS XIII. 226–235) a 911. és 912. évekre vonatkozóan az AP-t használta forrásául. Az eredeti kézirat a liége-i származású Durandusszal kerülhetett Bambergbe, aki később a város püspöke lett. Lásd: Kurze 1912. 590. o. HK 128. (2015) 1.  A burgundiai magyar kalandozások és forrásaik 113 fekvő egykori Középső Királyság (Media Francia) északi részén formálódó bizonytalan körvonalú területet kell megneveznie. I. Lotár azonos nevű fia apja halála után (855) ezt a vidéket kapta örökül, ám miután ő is elhunyt (869), II. (Kopasz) Károly és II. (Német) La- jos a meerseni szerződésben megszüntették Lotaringia önállóságát. A Keleti és a Nyugati Frank Királyság határa ezután a Rajnától messze nyugatra, a Meuse, a Moselle, a Saône és a Rhône folyók mentén húzódott. A regnum Hlotarii kifejezés a teljesen egykorú kútfők közül legelőször az Annales Bertinianiban bukkan fel (864), s II. Lotár halála (a független- ség elvesztése) után regnum quondam Lotharii formában találkozunk vele ugyanitt. Ezek azok az évek, amikor a II. Lotár személyéhez kötődő birtokos szerkezet a terület állandó nevévé kezdett válni.34 895-ben Arnulf császár felelevenítette a Lotaringiai Királyságot fia, Zwentibold számára, ám annak halála után (900) az intézmény végleg megszűnt. A for- rások túlnyomó többsége regnum Lothariit említ Zwentibold megkoronázásakor, mintha tudatára ébredtek volna a régi elnevezésnek, amelyet most egy időre valós politikai tarta- lom töltött ki. Az Annales Vedastini 898-ban azonban regnum Zuendebolchiként emlegeti a szóban forgó vidéket, amely amellett tanúskodik, hogy a regnum Lotharii elnevezés még ekkor sem szilárdult meg teljesen földrajzi névként.35 A 911. év elején Lotaringia még a Keleti Frank Királysághoz tartozott, azonban – amint az AP a magyar vonatkozású hírt követően beszámol róla – az év végén, IV. (Gyermek) La- jos halála után a tartomány III. (Együgyű) Károly nyugati frank uralkodó pártjára állt. Az AP ezen bejegyzése törvényszerűen a megörökített esemény után keletkezett, vagyis akkor, amikor Lotaringia immár Gallia részévé vált. Az AP tehát a magyarok által dúlt, köz- vetlenül a Rajnától nyugatra eső lotaringiai területeket joggal írja körül pars Galliae, que citra Renumként, hogy így megkülönböztesse a regnum Lotharii egészétől; 36 ami pedig a citra Renum kifejezést illeti, Prümből nézve valóban a Rajnán inneni területről van szó. A szerző tehát aligha a távoli Svábföldről, hanem a hozzá nagyon is közel eső lotaringiai Mayen és az Ahr folyó vidékéről ír. A két évkönyv imént összehasonlított híreinek rokonságából következik, hogy az AL és az AP nézőpontja hasonló: amit az utóbbi Orientalis Frantiaként ír le, az az előbbiben Alemannia, Franciaque atque ultra Rhenum, vagyis a Rajnán túli keleti Karoling utódál- lam; ami az AP-ben partem Gallie que citra Renum, az az AL-ben Magicampus usque Marahaugiam, vagyis Mayenfeldgau egészen Ahrgauig, közvetlenül a Rajna bal partján. Mindebből pedig azt következik, hogy az AL e hírét az AP híreihez hasonlóan a Rajnától nyugatra jegyezték fel először – ám mivel az előbbi hibákat is szép számmal tartalmazó kompiláció csupán, ezért nem kell feltétlenül elvetnünk Zingg vélekedését, amely szerint az AL-t tartalmazó monzai kódexet a IX. és a X. század fordulóján Rheinauban használ- hatták. Az AL helyes értelmezésével tarthatatlanná válik a Gina Fasoli által megfogalmazott nézet, amely szerint a kalandozók már ilyen korán, 911-ben Burgundiába vonultak a Rajna mentén.37 Ezt a vélekedést – amelyet az AP pars Gallie, que citra Renum helyhatározója 34 Mohr 1957. 327. o. 35 Uo. 333. o. 36 Uo. 208. o. – Az évkönyvíró a regnum Lotharii kifejezést akkor használja, amikor a középső birodalom egész területéről van szó, így akkor, amikor Arnulf császár törvénytelen fia, Zwentibold rövidéletű lotaringiai uralkodásáról ír: „895. Zuendibolh regno Lotharii preficitur” Uo. 82. o. 37 Fasoli 1945. 124. o. HK 128. (2015) 1. 114 Bácsatyai Dániel HK 128. (2015) 1.  A burgundiai magyar kalandozások és forrásaik 115 ihletett – egyébként is csak akkor lehetne fontolóra venni, ha az AL hírét a svájci Aargaura vonatkoztatnánk, de nem vennénk figyelembe, hogy ugyanezen híradás szerint a magyarok innen már nem is mentek tovább (usque Marahaugiam), hanem visszafordultak. Nem kell hasonló logikai hibát áthidalni azonban akkor, ha elfogadjuk Pertz véleményét, amely sze- rint az AP megjelölése lotaringiai területre vonatkozik. Az AL és az AP tudósításait csak akkor lehet közös nevezőre hozni, ha Marahaugiát a lotaringiai Ahrgauval azonosítjuk. Arról nem is beszélve, hogy nem túl valószínű, hogy a magyarok – ismert útvonalaiktól eltérően – az Alpok kellős közepén, a svájci Maienfeldnél keltek volna át a Rajnán. Az első burgundiai kaland: 913 vagy 917? Egy IX. századi Beda Venerabilis-kézirat húsvétszámítási táblázatának margóján ma- radt fenn az az évkönyv, amely a magyarok burgundiai tartózkodásáról elsőként hírt ad (Annales Sancti Quintini Veromandenses). A kódex, amit ma a Vatikánban őriznek (Vat. Lat. 645.), az észak-franciaországi Saint-Quentin Somme-parti kolostorából került Rómá- ba, ám eredetileg máshol készülhetett, mivel az apátság patrónusa, Szent Quintinus nem szerepel a kódex kalendáriumában. 38 Az évkönyv 793 és 994 között tartalmaz feljegyzé- seket, több kéz munkája: egy IX. századi írnok kettő (744, 844), egy XI. századi annalista három eseményt (950, 981, 984) is megörökített. A feljegyzések zöme két – valószínűleg X. századi – kéztől származik (az első kéz: 813, 826, 840, 883–942, 945, 946, 954, 963, 965; a második: 936, 942, 943, 972–979, 982, 986–989). A 994-re vonatkozó hír ezek- től eltérő írnoka bizonyosan egykorú a lejegyzett eseménnyel. 39 A kolostort illető számos híradás miatt bizonyos, hogy az évkönyvet Saint-Quentinben vezették, ám – amint az év- könyvek esetében mindig élnünk kell a gyanúperrel – a híreket számos, a legkülönfélébb helyszínekről származó forrásból kompilálhatták. A lapszélek csonkulása miatt a hírek néhány esetben hiányosan olvashatóak. Sajnos ez a helyzet a 913. évi burgundiai kalandra vonatkozó híradással is. Az utoljára egy 965. évi eseményt lejegyző kéz által megörökített – tehát valószínűleg nem kortárs értesülésként fennmaradt – hír értelmezését kulcsfontosságú helyen lacuna nehezíti meg. A forrást kiadó Ludwig Bethmann véleménye szerint itt magyarokra vonatkozó hírrel ál- lunk szemben: 40 913. Hoc anno gelu maximum. Hoc anno <Hungarii Rhenum> transierunt et usque Burgundiam pervenerunt. Hervé Mouillebouche szerint Bethmann rekonstrukcióját a Reichenaui Évkönyv (An- nales Augienses: AAug) ihlette, ahol a magyarok rajnai átkelése, franciaországi hadjárata és itáliai visszatérése 932-nél szerepel. 41 Úgy vélem, hogy a XIX. századi német forrás- búvárra valójában inkább az AAug-t számos ismeretlen forrásból kiegészítő Hermann von Reichenau világkrónikája gyakorolhatott volna hatást, ahol az AAug híre mellett már 38 Codices Vaticani Latini 500. 39 MGH SS XVI. 507. 40 MGH SS XVI. 507. – Bethmann 1859-es MGH-beli editiojának félreérthető filológiai apparátusát a for- rást francia nyelvre fordító Fernand La Proux úgy értelmezte, hogy a lacuna a Hungarii szót nem érinti. Lásd: La Proux 1869. 320. o. La Proux azonban nem látta a kéziratot, így a kérdés eldöntéséhez meg kellett vizsgál- nom a vatikáni kódexet. 41 Mouillebouche 2006. 143. o. és 147. o. HK 128. (2015) 1. 116 Bácsatyai Dániel a magyarok burgundiai tartózkodása is szerepel – igaz, ezúttal 937-re keltezve. 42 Nincsen azonban szükség Mouillebouche bonyolult érvelésére. Az évkönyv ugyanis semmilyen kapcsolatban sincsen a reichenaui hagyománnyal, s így a többi feljegyzéshez hasonlóan itt is önálló hírrel állunk szemben. Az értesülés alighanem valóban a magyarokra vonatkozik; ezt bizonyítja a saint-quentin- i forrásokat is felhasználó Soissons-i Világkrónika is, amelyet a XIII. század közepén állí- tott össze Coincy-i Gobert, a soissons-i Szent Medárd kolostor perjele. 43 Néhány országos jelentőségű és egyetlen valóban saint-quentin-i értesülés mellett éppen a magyarokra vo- natkozó híradások esetében fedezhető fel rokonság Gobert és az Annales Sancti Quintini 898 és 963 közötti tudósítása között. Gobert-nél a következőt olvashatjuk: 917. Hungri primum Rhenum transierunt et usque Burgundiam pervenerunt. 44 E bejegyzés kétségtelenül kapcsolatban áll évkönyvünk 913. évi hírével, ám a világ- krónikában 917-nél található. Sajnos nehéz eldönteni, hogy melyik forrásunk a megbízha- tóbb, ugyanis az egymással rokonságban álló szövegrészekben – eltérő helyeken – egyaránt romlást tapasztalhatunk, ami arra utal, hogy a X. századi évkönyvíró és a XIII. századi krónikás művei közös forrásra vezethetőek vissza. 45 Az AAug tanúsága szerint 913-ban valóban nagyon kemény tél volt – a Saint-Quentin-i Évkönyv értesülésének első fele tehát megbízható. Az évkönyv kéziratának vizsgálata sajnos alig-alig világítja meg a kérdést, mivel a felső margó, ahol a szóban forgó szövegrészlet található, valóban le lett vágva. A csonkán maradt betűszárakból annyi mindenestre megállapítható, hogy Bethmann ki- egészítése nem pontos, s a valósághoz a Gobert által megőrzött szöveg álhatott közelebb.46 Ami a primum szót illeti, ez minden bizonnyal arra utal, hogy a feljegyzés nem egyko- rú az eseménnyel – mindössze annyit bizonyít, hogy a vizsgált évkönyvek által képvi- selt történeti hagyományban ez volt a magyarok első említése. Fentebb láthattuk ugyanis, hogy a Rajnán már 911-ben átkeltek őseink, ám ebben az évben még nem Burgundia volt a célpontjuk, hanem Lotaringia. Ekkor azonban még alig távolodtak el a folyótól, s akció- juk nem is keltett jelentős visszhangot. Az első, 913. évi burgundiai kalandozás híre mellé tehát kérdőjelet kell tennünk, ugyan- is az ismertetett források szerint akár 917-ben is sor kerülhetett rá. Véleményem szerint az utóbbi dátumnak valamivel nagyobb valószínűsége van, mivel őseink ekkor dúlták a Burgundiai Királyság fennhatósága alá tartozó Baselt, s ekkor történt az első jelentősebb Rajnán túli hadjárat is. 42 MGH SS V. 113. 43 Rech 2010. 419–420. o. 44 MGH SS XXVI. 520. 45 Az Annales Sancti Quintini szövegében például az áll, hogy I. Róbert francia király 922-ben meghalt („Robertus rex obiit”), majd az évkönyv a következő évben újfent beszámol a soissons-i csatában halálos sebet kapó uralkodó haláláról. A Soissons-i Világkrónika ezzel szemben a 922. évhez helyesen Róbert királlyá ko- ronázását társítja („Robertus rex efficitur”), s a következő esztendő eseményeit a Saint-Quentin-i Évkönyvhöz hasonlóan beszéli el. A fiatalabb történeti mű tehát ebben az esetben jobb szöveget őrzött meg, mint a X. századi évkönyv. Kérdés, hogy ugyanez-e a helyzet a 917. évi értesüléssel is, amely akár a XIII. századi krónikás puszta korrekciója is lehet, ugyanis – amint az az Annales Augienses alapján az európai krónikás hagyományban elter- jedt – a magyarok első jelentős Rajnán túli hadjáratára 917-ben került sor. 46 Az egyik csonkán maradt szó – amely eredetileg Hungri lehetett – g betűjét két sor fölötti láb után egy sor alá nyúló szár követi, ami nem lehet a Rhenum kezdőbetűje, de a primumé éppenséggel igen. Az általam valószínűsített olvasatnak nem mondanak ellen a látható betűszárak: „Hoc anno gelu maximum fuit <… Hungri primum Renum> transierunt et usque Burgundiam pervenerunt. Vat. Lat. 645. 32 r. HK 128. (2015) 1.  A burgundiai magyar kalandozások és forrásaik 117 BIBLIOGRÁFIA Bánlaky 1929. Doberdói Breit (Bánlaky) József: A magyar nemzet hadtörténelme II. Budapest 1929. Belloni – Ferrari 1974. Belloni, Annalisa – Ferrari, Mirella: La Biblioteca Capitolare di Monza con aggiunte di Lucio Tomei. Medioevo e umanesimo, 1974. Bogyay 1955. Bogyay Tamás: Lechfeld. Ende und Anfang. Ein ungarischer Beitrag zur Tausendjahrfeier des Sieges am Lechfeld. München, 1955. Bogyay 1966. Bogyay Tamás: Lʼhomme de lʼOccident en face des incursions hongroises. In: Miscellanea di studi dedicati a Emerico Várady. Modena, 1966. 21– 36. o. Bóna 2000. Bóna István: A magyarok és Európa a 9–10. században. (História Könyv- tár. Monográfiák 12.) Budapest, 2000. Boschen 1972. Boschen, Lothar: Die Annales Prumienses. Ihre nähere und ihre weitere Verwandtschaft. Düsseldorf, 1972. Codices Vaticani Latini Codices Vaticani Latini (Codices 1–678). Eds. Vattasso, Marcus – DeʼCavalieri, Pius Franchi. Romae, 1902. Coupland 1998. Coupland, Simon: From Poachers to Gamekeepers: Scandinavian War- lords and Carolingian Kings. Early Medieval Europe, 1998. 85–1 14. o. Coupland 2014. Coupland, Simon: Holy Ground? The Plundering and Burning of Churches by Vikings and Franks in the Ninth Century. Viator, 2014. 73–98. o. Depeyrot 1994. Depeyrot, Georges: Richesse et société chez les Mérovingiens et Carolingiens. Paris, 1994. DʼHaenens 1961. DʼHaenens, Albert: Les incursions hongroises dans lʼespace belge (954– 955). Histoire ou historiographie? Cahiers de civilisation médievale, 1961. 423–440. o. DʼHaenens 1967. DʼHaenens, Albert: Les invasions normandes en Belgique au IX e siècle. (Recueil de travaux dʼhistoire et de philologie IVe sér. 38.) Louvain, 1967. DʼHaenens 1969. DʼHaenens, Albert: Les invasions normandes dans lʼEmpire franc au IXe siècle. In: I Normanni e la loro espansione in Europa nellʼalto medioevo. Settimane di studio del Centro italiano di studi sullʼalto medioevo 16. Spoleto, 1969. 233–298. o. DʼHaenens 1970 DʼHaenens, Albert: Les invasions normandes, une catastrophe? (Questions dʼhistoire 16.) Paris, 1970. DʼHaenens 1984. DʼHaenens, Albert: I Vichingi e lʼItalia nel IX secolo. In: Magistra Barbaritas. I barbari in Italia. Ed. Pugliese Caratelli, G. Milano, 1984. 219–225. o. Duby 1974. Duby, Georges: The Early Growth of the European Economy: Warriors and Peasants from the Seventh to the Twelfth Century. Transl. Clarke, Howard B. Ithaca, NY, 1974. Dümmler 1888.2 Dümmler, Ernst: Geschichte des Ostfränkischen Reiches I–III. Jahrbücher der Deutschen Geschichte. Leipzig, 1887–1888.2. III. Die Letzte Karolinger. Konrad I., 18882. Fasoli 1945. Fasoli, Gina: Le incursioni ungare in Europa nel secolo X. (Biblioteca Storica Sansoni 11.) Firenze, 1945. HK 128. (2015) 1. 118 Bácsatyai Dániel Fasoli 1962. Fasoli, Gina: Encore des Hongrois ? Cahiers de civilisation médiévale 1962. 461–462. o. Geary 1990. Geary, Patrick Joseph: Furta Sacra. Thefts of Relics in the Central Middle Ages [800–1100]. New Jersey, 1990. Györffy 1984. Györffy György: Magyarország története a honfoglalástól a tatárjárásig. In: Magyarország története tíz kötetben. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Szerk. Székely György. I. k. Budapest, 1984. Helvétius 1999. Helvétius, Anne-Marie: Les inventions de reliques en Gaule du Nord (IX e–XIIIe siècle). In: Les reliques: Objets, cultes, symboles. Eds. Bozóky Edina – Helvétius, Anne-Marie. Actes du colloque international de lʼUniversité du Littoral-Côte dʼOpale (Boulogne-sur-Mer) 4–6 sept. 1997. (Hagiologia 1.) Turnhout, 1999. 293–311. o. Jones 2006. Jones, Anna Trumbore: Pitying the Desolation of Such a Place: Rebuilding Religious Houses and Constructing Memory in Aquitaine in the Wake of the Viking Incursions. Viator, 2006. 85–102. o. Kristó 1980. Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Buda- pest, 1980. Kurze 1912. Kurze, Friedrich: Die Annales Lobienses. Neues Archiv der Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde, 1912. 584–614. o. Kurze 1914. Kurze, Friedrich: Die Annales Laubacenses und ihre nähere Verwandtschaft. Neues Archiv der Gesellschaft für ältere deutsche Geschichtskunde, 1914. 13–41. o. La Proux 1869. La Proux, Fernand: Notes dʼhistoire locale (IXe et Xe siècles). Memoires de la Societé académique des sciences, arts, belles-lettres, agriculture et industrie de Saint-Quentin, 1869. Lendi 1971. Lendi Walter: Untersuchungen zur frühalemannischen Annalistik: Die Murbacher Annalen. (Scrinium Friburgense 1.) Freiburg, 1971. Lifshitz 1995. Lifshitz, Felice: The Migration of Neustrian Relics in the Viking Age: the Myth of Voluntary Exodus, the Reality of Coercion and Theft. Early Medieval Europe, 1995. 2. sz. 175–192. o. LSG Lexikon der schweizerischen Gemeindenamen. Hrsg. vom Centre de Dialectologie an der Universität Neuchâtel unter der Leitung von Andres Kristol. Lausanne, 2005. Lutéczi 1951. Lutéczi János: A tournus-i kaland. In: Ahogy lehet. Périodique de la Jeunesse Hongroise Réf ugiée, 4. (1951. december) 37. sz. 21–25. o. Lüttich 1910. Lüttich, Rudolf: Ungarnzüge in Europa im 10. Jahrhundert. Berlin, 1910. MGH SS Monumenta Germaniae Historica. Scriptores Mohr 1957 Mohr, Walter: Entwicklung und Bedeutung des lothringischen Namens. Archivum latinitatis medii aevi, 1957. 313–336. o. Mouillebouche 2006 Mouillebouche, Hervé: Les Hongrois en Bourgogne: le succès d'un mythe historiographique. Annales de Bourgogne, 2006. 2. sz. 127–168. o. Musset 1971 Musset, Lucien: Les invasions: le second assaut contre lʼEurope chré- tienne (VII e –XIe siècles). Paris, 1971. Pauler 1900. Pauler Gyula: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Budapest, 1900. Rech 2010. Rech, Régis: Chronicon S. Medardi Suessionenis. In: Encyclopedia of the Medieval Chronicle, I–II. Leiden, 2010. I. 419–420. o. HK 128. (2015) 1.  A burgundiai magyar kalandozások és forrásaik 119 Remensnyder 2003. Remensnyder, Amy G.: Croyance et communauté: la mémoire des origines des abbayes bénédictines. Mélanges de l'École française de Rome. Moyen Âge, 2003. 141–154. o. Riché 1969. Riché, Pierre: Conséquences des invasions normandes sur la cultur monastique dans lʼoccident franc. In: I Normanni e la loro espansione in Europa nellʼalto medioevo. (Settimane di studio del Centro italiano di studi sullʼalto medioevo 16.) Spoleto, 1969. 705–721. o. Vajay 1952. Vajay Szabolcs: A tournus-i kaland margójára. Périodique de la Jeunesse Hongroise Réfugiée, 4. (1952. október) 47. sz. 15–18. o. Vajay 1968. Vajay, Szabolcs: Der Eintritt des ungarischen Stämmebundes in die europäische Geschichte (862–933). (Studia Hungarica. Schriften des Ungarischen Instituts München 4.) Mainz, 1968. Veszprémy 2014. Veszprémy László: Itt a magyar, hol a magyar? Megjegyzések a korai magyar kalandozások (907–933) forrásaihoz és időrendjéhez. Hadtör té- nelmi Közlemények, 127. (2014) 1. sz. 77–90. o. Wallace-Hadrill 1975. Wallace-Hadrill, John Michael: The Vikings in Francia. The Stenton Lecture 1974. Reading, 1975. Zettel 1977. Zettel, Horst: Das Bild der Normannen und der Normanneneinfälle in westfränkischen, ostfränkischen und angelsächsischen Quellen des 8. bis 11. Jahrhunderts. München, 1977. Zingg 2014. Zingg, Roland: Geschichtsbewusstsein im Kloster Rheinau im 10. Jahrhundert. Der Codex Modoetensis f–9/176, die Annales Laubacenses und die Annales Alamannici. Deutsches Archiv für Geschichte des Mittelalters, 2014. 2. sz. 479–502. o. HK 128. (2015) 1.